A fa által jött öröm a világba.

Nagypéntek Jézus kereszthalálának és temetésének napja. A kereszténységnek a legnagyobb gyásznapja, az egyetlen nap, amelyen nincs szentmise, mert ezen a napon maga az örök Főpap mutatta be áldozatát a kereszt oltárán. Jézus a Golgotára cipelte súlyos keresztjét. Ott keresztre feszítették, az Isten Fia pedig haláltusája közben a kínzóiért így imádkozott: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Mellette fölfeszítettek még két bűnözőt, akik közül a jobbján lévő Jézus hitére tért életének utolsó perceiben, s Jézus megígérte neki, hogy Vele fog találkozni a mennyországban.

Passiójátékot tartottak e napon: megjelenítették Jézus szenvedésének történetét. A passiójáték része Jézus temetése, melyet temetőben, templomban vagy útszéli keresztnél tartottak. Jézus délután 3 órakor halt meg. Ekkor mennydörgés támadt, s sok ember ekkor ismerte föl, hogy valóban Isten Fia halt meg a kereszten. Ma ebben az időben keresztutat járunk.

A nagypénteki főszertartás sokban hasonlít a szentmisére, innen ered a népies „csonka mise” elnevezés. A hasonlóság abban áll, hogy ebben is szerepelnek olvasmányok, van evangélium, a János-passió, hívek könyörgése és szentáldozás is.

A nagypénteki szertartás menete:

Az üres tabernákulum előtt kezdődik a szertartás, tehát nincs jelen az Eucharisztia. Máté, Márk és Lukács Jézus halálának pillanatát összekapcsolja a templom kárpitjának kettéhasadásával. Nincs tehát többé a templomot a szentélytől elválasztó függöny. János azért nem említi ezt a külső mozzanatot, mert ő az új templomról, Jézus testéről mondja el ugyanezt igen ünnepélyesen, amikor oldalának megnyitásáról beszél.

Nincs gyülekező ének, nincs introitus, nincs köszöntés, nincs közösség egymással: a papság és az asszisztencia némán vonul be a templomba, majd a nyitott tabernákulum elé érve mindnyájan leborulnak. Szavakkal ki nem meríthető e néma gesztus gazdagsága, mellyel az ember Isten csendjére válaszolunk. Egész testünkkel átérezzük a pillanat egyedülálló voltát, megfoghatatlan nagyságát.

A könyörgés után az ószövetségi olvasmányt Izajás próféta könyvéből olvassuk (52,13–53,12). A Traktusban ma az ószövetségi Szentírás talán legtitokzatosabb prófétai látomását, Habakuk énekét halljuk, melyben a próféta személyében az Egyház föltekint a keresztre, s megdöbbenve, megrendülve mondja: „Uram, hallottam a te szavadat és féltem, megláttam művedet, és rettegek.” Valóban minden képzeletet felülmúló s az emberi értelem számára felfoghatatlan, sőt szinte botrányos az a mód, ahogy Isten megváltásunkat megvalósítja. „Megrendült az én lelkem, midőn haragodban is megemlékezel irgalmasságodról.” Éppen ez a megrendítő csoda: az egyszülött Fiú meggyilkolásáért Isten jogos haragját és kegyetlen büntetését várhatnánk, s íme, helyette végtelen irgalmával találkozunk. A keresztben egyszerre mutatkozik meg az ítélő igazságosság és a gyöngéd irgalom.

Az igeliturgia után az Egyetemes könyörgéseket imádkozzuk. Minden könyörgés imádságra való felszólítással kezdődik. Az Egyházért imádkozunk, amelynek tagja a pápa is és a keresztségre készülő is. A következőt a zsidókért, majd azokért imádkozunk, akik nem hisznek Krisztusban, mert a zsidóknak Krisztusra irányuló hitük van, még ha ennek nincsenek is tudatában. Miután imádkoztunk azokért, akik nem hisznek Krisztusban, azokért könyörgünk, akik nem hisznek Istenben, hiszen Isten Fia minden emberért, őértük is meghalt, akár pogányok, akár teljesen hitetlenek. A világi vezetőkért mondott könyörgés nem az Egyház és az állam összefonódásának maradványa. Már az első keresztények is imádkoztak azokért, akik hatalmat gyakorolták, beleértve az őket üldöző császárokat is. Végül a szenvedőkről is megemlékezünk, akik a mai napon leginkább hasonlítanak Krisztushoz.

A szertartás központi helyén az Úr szent testének és vérének felmutatása helyett a Szent Keresztet mutatják fel és előtte hódolunk. Az igazi kereszt tiszteletének utánzása ez a szertartás, amint ez Jeruzsálemben régtől fogva szokásban volt. Ez a térdhajtás által történő tiszteletadás tulajdonképpen nem imádás, hanem tisztelés, amilyen az Úr ereklyéinek, pl. az igazi keresztből való kegytárgynak jár, és alapját abban a kapcsolatban leli, amelyben a kereszt az Üdvözítővel szemben áll. A mi kereszt-tiszteletünk értelme tehát az, hogy mialatt a keresztet tiszteljük, amely által megváltattunk, imádjuk azt, aki minket megváltott. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le, lelkünkkel azonban az Úr előtt. A kereszt előtti hódolat ezért nem bálványimádás, hiszen itt Jézus azonos a kereszttel. Jézus Krisztus fogantatott s a halálból feltámadott. Nagypéntek liturgiája annak számára lehet gyümölcsöző, aki a Lélek szerint képes nézni a szent jeleket, mert itt a „test nem használ semmit” (Jn 6,63).

Ma nincs Eucharisztikus ima, és elmaradnak Jézus Krisztus átváltoztató szavai, e nélkül pedig nincs szentmise. Az Egyház ezen a napon lemond az áldozatbemutatásról (átváltoztatásról), de nem mond le az áldozásról: mintha már elővételezné az eljövendő világot, ahol nyilvánvalóan megszűnik az átváltoztatás, viszont az áldozás lényege: a kommúnió megmarad. Itt most még a szent színek alatt megy végbe az egyesülés, mégis, ez már a végső idők beköszöntét jelzi.

Az oltárt most leterítik, ráteszik a korporálét és a misekönyvet. Az Oltáriszentséget a pap, vagy ha van, a diakónus előhozza az őrzési helyről, a nép ezalatt csendben áll. Két gyertyavivő kíséri a szentséget, majd megérkezve leteszik gyertyáikat kétoldalt az oltár mellé. A pap ekkor az oltárhoz lép, és összetett kézzel szólítja a híveket az Úr imádságának elmondására.

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”: a mindennapi kenyér most mint annak a Kenyérnek szimbóluma jelenik meg, melyet saját testeként nyújtott tanítványainak az utolsó vacsorán. „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”: Jézus halála a bűnök bocsánatára történt, s azért, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani. „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”: Jézus is kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el, és engedelmességével kiérdemelte nekünk a védelmet a megpróbáltatások óráiban. A szentáldozásban vele egyesülve a Miatyánk kérései beteljesedésének leszünk részesei, s méltókká válunk arra, hogy a Jézusnak a kereszten bemutatott hódolatához kapcsolódva megvalljuk: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.”

A szertartás végén megnyitják a szentsírt. Ez a mély értelmű mozzanat sajátosan közép-európai fejlemény a nagypénteki liturgiában. A Szentsír régen kereszt volt, amelyet miseruhával takartak le, meghintették szenteltvízzel, majd megfüstölték, mint temetésnél szokás a halott koporsóját. Követ helyeztek rá, és a sírt őrség vigyázta. Ma nyitott koporsóba fektetett Krisztus-szobrot virágoznak föl, s a hívek éjszakáig virrasztanak, imádkoznak mellette.

Nagypéntek lényeges mozzanata az Úr eltemetésében való részvétel. Most Máriával és Jánossal elkísérjük őt földi életének utolsó mozzanatáig, testének sírba tételéig, hogy azután majd követhessük Szentlélekben a feltámadás világába. Igen erőteljes és merész jel a szentsír, ahová elzarándokol az emberek sokasága, hogy miután látták a halott Urat, majd a legszebb jelet, az igazán isteni stílusú jelet: az üres sírt is megláthassák és megérthessék.